A BÚZA .

           Nagyon fontos volt a búza a béltekiek mindennapi életében.Az ebből készült lisztből sütötték a taligakeréknyi finom, fehér kenyeret. Meg is szerezte a családjának szükséges évi búzamennyiséget minden családfő . Vagy úgy, hogy megtermelte, vagy úgy, hogy megvette, vagy úgy, hogy megdolgozott érte, aratást vállalt attól akinek sok aratnivalója volt. Ez utóbbiakhoz tartozott a mi családunk is, mivel csak az iparosságból nem lehetett annyi pénzt összetenni, hogy abból több mázsa búzát is lehessen vásárolni. Akkoriban nem árultak kenyeret a boltban , ha ilyet árultak is volna azt senki sem vette volna meg . Mindenki a saját, arca verítékével szerzett kenyerét ette, amit maga is készített fáradalmas munkával s az jó volt.

A búzának jó minőségű talaj és lehetőleg sík terület kell s a magágyat idejében kell elkészíteni még a szeptember hónap elején, rögtön ahogy egy másik kultúrát betakarítottak, például a kukoricát avagy béltekiesen málét,vagy a krumplit, mert a béltekiek alkalmazták ám a vetésforgót. Hordták is a trágyát, ganét avagy a szaranyat ökrös szekerekkel a mezőre, ahol sűrűn sorakoztak a fekete trágya kupacok végig a föld darabon. Azt elszórták avagy elrázták egyenletesen az egész bevetendő területen . Jött a szántás; ökör, később ló húzta egyszerű ekével, melynek leszerelhető ekevasa volt a kicserélés végett . Bodea Marcinál ( Mucuka) vagy a Fecser kovácsnál állandóan egy rakás volt belőlük. Olyan humoros stikli is történt, hogy amikor a kliens sürgette a kovácsot húzná már ki az ekevasat (így mondták az élezésnek ), az spárgával megkötötte s kihúzta a szekérút közepébe. Ki volt húzva. Az ekevasat tűzben pirosra hevítették aztán kalapáccsal, nagykalapáccsal élesre kalapálták, majd vízben lehűtötték, megedzették, reszelővel kifinomították az élét s krétával ráírták a kliens nevét. Jó volt nézni hogyan hasítja az ekevas a fekete zsíros földet ,egyenes, hosszú barázdákat rajzolva az addig szürkés gizgazos területre. Az eke mögött állandóan varjak, barázdabillegetők kutattak eledel után a friss földben. Hagyták pár napot száradni a nedves talajt, szuszogjon egy kicsit . Aztán elboronálták a rögöket, körbe körbe hajtva az igavonókat addig amíg egyenletesen apró, szemcsés vetnivaló talajt alakítottak ki. De jó is volt húzatni magamat mint boronanyomtató kolonc az ökröket állandóan zajosan hógató és káromkodó nagyapám boronáján ( Többnyire az ökröket szidta ) . Valaki egyszer elkérte nagyapámtól az ökröket, de nem tudott dolgozni velük, mert nem hallották az állandó bíztatást-káromkodást és megálltak. A borona egy, kettő per másfél méteres, három,vagy négy soros harminc centis kovácsolt vasfogakkal felszerelt, akácfából erősen össze szerkesztett, téglalap alakú munkaeszköz volt , megfelelő húzó alkalmatossággal felszerelve.

     Így elkészítve a földet, alkalmas időben elvetették a búzát . Legkésőbb október hónap végéig a mag földben kellett legyen . Volt aki egyszerűen a hátára vetett homokóra alakú zsákból szórta marokkal egyenletesen a vetőmagot s aztán beleboronálta azt a földbe, majd meghengerelte nagy fahengerrel. Később megjelentek a többsoros állat vontatta vetőgépek . Traktor akkor csak mutatóban volt valamelyik nagygazdánál . Az első traktort úgy négyévesen 51-ben láttam , fülsiketítően erős dübörgő zajt csapott, öblös kéményén fekete büdös füstöt okádott, két nagy lendkereke volt az oldalán mely forgott s nehéz vaskerekeken mozgott . Ez volt a Lánzbulldog .( Itt Székelyföldön,Csernátonban van egy híres múzeum ahol többek kötött ez az erőgép is jelen van . Minden évben egyszer berobbantják, szeptember harmadik szombatján, és még működik ! )                                                                Ez egy hernyótalpas erőgép . Nagyon zajosan működött .                                                            

Azután jelentek meg a könnyebb ,hernyótalpas, majd a fogaskerekű traktorok, melyekre ha országúton kellett járni, felszereltek egy erős vaskarikát- ráfot, mintegy védve a kerékfogakat s persze az úttestet is . Nem voltak praktikusak, mert hamar megjelentek a gumikerekű traktorok, az UTOS meg az UTB. ( Uzinele de Tractoare Orașul Stalin, majd U.T. Brasov ) . A búzaföld ha jó esőt kapott, hamarosan gyönyörű üde-zöld lett, a hó megjelenéséig megerősödött és haragos zöld szint váltott . Akkor örült a gazda, ha a hó egyenletesen betakarta a vetést . Nem tett jót a vetésnek az ónos eső, a hószegény tél, vagy a hóból kérget alkotó felszín, váltakozó fagy és olvadás . Ilyenkor kimentek boronával feltörni a jeget, hogy a vetés meg ne fulladjon .Tavasszal a búza új erőre kapott s Szentgyörgy napra akkora kellett legyen, hogy a varjú ne látszódjon ki belőle. Ilyentájt egy botba szerelt éles vassal a Tisliző-vel kiirtották a búzával együtt növekedő szúrókát ( Tislit), mely ha felnőtt, sok kellemetlenséget okozott az aratóknak,cséplőknek egyaránt.Ezért, megtislizték a búzavetést. Ilyen, hogy gyomirtó, féregirtó,levéltrágya, permetezés, nem létezett s mégis szépen nevelkedett,majd szárba szökkent a búza . Hamarosan megjelentek előbb az egyenesen álló, majd virágzó s fokozatosan súlyuktól lefelé hajló zöld, majd aranysárga kalászok. Nagyon szép volt a búzatábla három szép vadvirága . A kék búzavirág , a bársonyos bordó-piros konkoly s a messzire virító pipacs . Szépek voltak, de ha túl sok volt belőlük a búzavetés között, annak nem nagyon örvendtek a termelők. Péter-Pálkor, Június 29-én, megszakad a búza töve s hamarosan kezdődhetett az aratás. Először mindig az árpát aratták, mert az is fontos kultúrnövény volt. Süldődisznót nem is lehetett árpadara nélkül nevelni . Az ARATÁS, ez a fontos szezonmunka mozgósította az egész faluközösséget, hiszen a mindennapi kenyere függött tőle . A templomban ilyenkor vasárnap hajnalban tartották a szentmisét , áldást és alkalmas időt kért a pap az aratáshoz. A béltekiek vallásosak és nagy templomlátogatók voltak . Minden vasárnap tele voltak a padok s a két kórus. Vasárnap nem lehetett valakit rajtakapni fizikai munkát végezni ,ne adj Isten szekérrel valamit szállítani, állatot,napszámost dolgoztatni . Ez alól kivétel volt az aratási időszak . Ilyenkor megbolydult a falu apraja-nagyja s valamilyen formában mindenki kivette részét a munkából . Egy adott pillanatban még a pionírok s a cigányok is kalászt gyűjtöttek ("Arassunk szemveszteség nélkül ! ", jelszóval .) a learatott területen . Minden pionírnak tíz bisilit, az-az tíz kötegnyi összetallózott kalászt kellett az iskolába beszolgáltatnia . Mi történt ezekkel, ma sem tudom,de volt úgy, hogy egy egész osztályterem bisilivel volt megtöltve. Persze a gazdák aggódva kémlelték az eget, nehogy valami rossz idő beálljon , vagy a termést előre a lábán kicsépelje a jégeső, mert ilyen eset is történt már .Ez ellen harangoztak is a felszentelt nagyharanggal, elűzendő más területre ,vagy valahova, csak el innen a jeget hordozó dühös felleget. Meteorológiai előrejelzés nem létezett, hiszen rádió sem volt csak vagy kettő a faluban, Bohuséknál meg a papnál ahol a béltekiek vasárnaponként az udvaron hallgatták a kihangosított rádión a magyar aranycsapat sikereit Szepesi György közvetítésében. Kombájn nem lévén, kezdetleges aratógép is vagy egy az egész vidéken, így a búzát kaszával kellet levágni . A kaszához tartozott a fenőkő, mely egy vizes tokban ott fityegett a kasszás oldalán a nadrágszíjon. Mivel a kaszát délben ismét meg kellett verni, egy könnyű faékbe vert kaszaüllő s kasza verő kalapács is tartozott a kellékekhez, meg csavarhúzó kulcs, ha a kasza meglazulna, mindez egy  tarisznyába összeszedve.

Apám is vállalt egy hektárnyi búzát melyet három avagy négy nap alatt számított elvégezni harmadmagával ha magamat is odaszámítom. Pirkadatkor indultunk ki a Botahalma ( Bota tatár kán sírhelye . Itt hagyta a fogát ! ) közelébe s amikor odaértünk a Nap még alig dugta ki a vérvörös korongját az Orbán kápolna irányában . Hatalmas tábla aranyló búzát rengetett a reggeli hűvös szél. Apám levette a hátáról az azelőtt nap kivert, kifent,megerősített, felbéglizett kaszát. A Bégli, két erős rugalmas, hegyén kettéágazó, rövidre metszett, megkötözött szilvafatőhajtás, melyet ívben meghajlítva a kaszanyélre erősítettek egy vastagabb spárgával (dróttal) úgy, hogy a kasza által levágott búza egyenletesen dőljön neki a mellette álló búzasornak,( voltak helységek ahol egy kis gereblye volt a kasza mellé szerelve) melyet aztán a marokszedő asszony ( általában a feleség, ritkábban más nő, vagy férfiember ) sarlóval az ölébe szedett s kicsit arrébb egyforma csomókba, markokba lerakott az előre kiterített kötelekre, mintegy helyet is csinálva a következő kasszásnak ha többen vágták a búzát . Egy-egy nagygazdánál akár tíz kasszás és marokszedő is szorgoskodott látástól vakulásig , kevés ebédszünettel. E művelet előtt köteleket kellett csavarni, melyet csak a harmattól nedves búzából lehetett speciális hajtogatásos, csavarintásos technikával elkészíteni . Meg kellett saccolni hány kötélre lesz aznap szükség, volt úgy, hogy estefelé a szomszédtól kértünk kölcsön kötelet s viszont. A köteleket húszasával külön összefogták és nagyon ügyeltek rá , ki ne száradjanak. Letakarták a levetett ruháikkal, később a Kereszt ( csomó,rakás, kalangya) árnyékában tartva meg-meglocsolták vízzel . Amikor egy pászmát levágtak, gyorsan összekötötték a kévéket s rakták is fel a búzakeresztet. Verseny is volt a szomszédos aratók között, kinek jelenik meg hamarabb az első keresztje. A keresztrakás kezdete egy a parcellával hosszanti irányba lefektetett kéve, a learatott darab középtengelyében. Arra jön négy, keresztbe rakott kéve, de oly módon, hogy a kalászok egymást takarják. Ezt a műveletet addig folytatják amíg minden kévére még három-három kéve rakódik . Az utolsó kéve a kántor, mert feléje már csak a papot helyezték saját anyagából összecsavarva-rögzítve két oldalról az alatta lévő két kéve szalmájával, hogy egy vihar el ne vigye s beázzon a kereszt. Tehát egy keresztben 18 kéve volt. Voltak akik öt-öt kévét raktak egymásra, ( 22 kéve) de azt már csak Slángen Stefi vagy a Kili Pista érte volna fel. Apám mindig nagy kévéket kötött, szidták is érte Schuks-Haniék a kévehányók a lógerben . Így ment az aratás és számomra külön megterhelést jelentett az amikor egy nyáron anyám lebetegedett.

Az aratás dandárja !

A munka fel volt vállalva és az addig vízhordóként, kötélhordóként, kötélterítőként, kévecipelőként szorgoskodó alig kilenc éves kisfiút előléptették marokszedőnek . Bele is vágtam az elején a lábam szárába néhányszor a sarló hegyes végét , de nem szaladtunk tetanuszért az orvosi rendelőbe és be sem kötöttük . Katonadolog ! Ebcsont beforr, mondta apám ! Szedtem is én a markot egész nap serényen, hétrét görnyedve és curikolva, ahogy anyámtól láttam ,mezítláb a szúrós tarlóban, (Ne félj Adidász cipő !) vizet is csak a pászma végeztével lehetett inni . Cserépkorsóban tartottuk a legközelebbi kereszt árnyékában . Külön ivógumója volt a korsónak a fogantyúján. Soha olyan jóízű hűvös vizet nem ittam mint akkoriban. Estére mind a két karom tűzben égett, mert a finom bőrömet a szalma mind felkarmolta. Anyám úgy betegen aznap még fekete glottból karmentyűket varrt a karjaimat hideg tejföllel bekente a lábamon a sarlóvágta sebeket rézelővel többször lemosta. Alig aludtunk valamit, mert már hallottam is anyám halk költögető szavát . Kelj fel kicsi fiam, mert menni kell aratni ! Három vagy négy forró nap közel kilencven keresztet arattunk ketten apámmal. Számoltuk is, hogy abból minden tizenegyedik a mienk s apám úgy saccolta azokból meglesz az ez évi kenyérrevaló búza . Közben a szorgos munkáskezek hatására, az egész addig sárga búzatenger, keresztekbe rakódott . Ilyenkor az egész vidéken, bármerre is utazott volna valaki, ez a kalangyás tájkép fogadta . A fáradságos munkát a szezon végén megünnepelték .Ennek az ünnepnek a neve a Sarlóakasztás vagy svábul Sielhänkli- Sichelhänkli.

Ilyenkor a legelső út a templomba vezetett, ahova fonott búzakoszorúkat ,szalmából font tetszetős díszkosarakat vittek s felakasztották a templom plafonjára , mely ott maradt a következő aratásig is . Hálaadási szertartás volt, a pap a hívekkel elénekelte a Te Deum laudamus, ( Téged Isten dicsérünk, akkoriban latinul miséztek) elimádkozták a Lorettoi litániát és nagy feneket kerítettek a szentmisének, kipótolandó az addig hajnalban összecsapott misékért . Délebédre többfogásos ebéd volt , nagygazdáéknál az udvarra terítettek és mindenki jelen volt aki az aratásban segédkezett . Voltak akik délután a pincesoron is megünnepelték az aratás sikeres befejezését. Este bál is volt a fiataloknak ( Aratóbál ). Így a muzsikusok is kivették részüket  meg a hasznukat az ünneplésből.

A munka ezzel nem fejeződött be, mert a sok keresztet el kellett szállítani a Lógerbe az-az a szérűre. Ilyenkor jött a beugratós kérdés : Mikor van a a legtöbb hó ? Aratáskor .(De lyuk is ilyenkor van a legtöbb, tarló lyuk) . Az ökröket  s a lovakat minden kereszt mellett meg kellett állítani nagy hógatások közepette, amíg összegyűlt egy nagy szekérnyi a termésből. Azzal a legközelebbi lógerbe hajtottak ,mert aszerint, hogy melyik cséplőgép fogja csépelni a búzát, vagy hol volt a legközelebbi szokásos és a néptanács által engedélyezett lóger. Egyik cséplőgép volt a Horváth-é, mely általában a falu felső gazdáinak csépelt, a másik a Petukeré, mely inkább a falu alsó felében működött . Volt,hogy a két gép egyike beállott az asztagfalu egyik végére a másik a másik végére ha csak egy lóger volt. A cséplőgépeket eleinte gőzkazán forgatta, mely eléggé tűzveszélyes volt, majd megjelentek a motorinás (gázolaj ) erőgépek . De ne vágjak a dolgok elejibe, mert egy jó kis idő eltelt amíg az összes búzakeresztet behordták. Búzakévékkel magasra rakott szekerek közlekedtek ilyenkor Béltek utcáin,főleg a gyöngyi utcán ,a mi utcánkon végig, mert a Hidadónál volt az egyik lóger . Milyen jó is volt csingolázni az-az csüngni a szekerek végén kinyúló, a búzakévék lekötésére használatos két rúdon és az azokról lelógó rögzítő köteleken. Ezek a kötelek akár hat-hét méter hosszúak is voltak , a bélteki Kis hágón lakó kötélverő készítette őket, jó minőségű kenderből .  A búzás szekér, szénásszekér,kendert szállító szekér tetején keresztezték egymást, indulva az egyik rúd elejétől a másik rúd végéig . Facsigák segítségével szorították le a terűt és a kötél végét szertartásosan a kiálló rudak végére tekerték . Nem tetszett a kocsisoknak ha mi gyerekek csingoláztunk a rúdon, mert kibomolhattak (általunk kibontódhattak) a csomók s meglazulhattak a kötelek, széjjelcsúszhatott a rakomány . Ezt a szíjostor csípős végével adták tudtunkra a szekér tetejéről hátracsapva (pl. Bicsi Jani ). Ennek ellenére rengetegszer utaztam így, néha fejjel lefelé csüngve, lábaimat a rúdon keresztbe fonva, a kötélbe kapaszkodva, nagyapámékig aki a gyöngyi utca végén lakott . 

A lógerben példás rend és tűzvédelmi fegyelem volt . Őr is volt éjjel nappal . A kazlak  ( asztagok ) csak bizonyos távolságban lehettek egymástól és így lassan kialakult egy egyutcás búzafalu, mert a kazlak hasonlítottak egy ajtó, ablak nélküli házra . Minden termelőnek külön asztagja volt a búzamennyiségtől függően kisebb,vagy nagyobb . A miénk kicsi volt és szégyenlősen megbújt tizenegyszer nagyobb társa mellett. Ezt látva már kezdtem sajnálni a sok erőfeszítést, mert azt mindet mi vágtuk s szedtük össze apámmal. Minden asztag mögött vízzel teli kád vagy legalább ötszáz literes nyitott hordó volt ( nagyon jól lehetett fürödni azokban, már ha az őr nem vette észre). Kivitték a tűzoltó szertárból a kézi meghajtású szivattyút is, melyet tűz esetén négy ember hajtott kifáradásig s aztán újabb négy következett . A cséplőgépet négy, a gőzkazánt akár hat ökörrel kellett a helyszínre vontatni, mely nem volt egyszerű művelet, már az útviszonyok miatt sem . Emlékszem egyszer a Petuker cséplőgépje beesett a Bogye Marci kovácsműhelye mellett lévő nagy hídról a magas árok marton az árokba és összetört. Az történt,hogy kiesett a húzórúd kereszt szegje és a mozgó kolosszus irányíthatatlanná vált . Akkor nyáron valahonnan a második szomszéd faluból, Oláhgyűrűsről hozták el a Kibili-féle cséplőgépet, amikor ott elvégezték a cséplést .Kibili, oláhgyűrűsi malomtulajdonos volt és a néhai Nagy Istvánné szül. Kibili Irén, keresztanyám, apja volt. István nagybátyám is a gyűrűsi malomban virtusos malomkő emelgetés miatt halt meg fiatalon .

A cséplőgépet egy egész sor speciálisan kiképzett és megszervezett munkáscsoport látta el éjjel- nappal, három váltásban. Voltak a kévehányók akik egész nap, megbarnult meztelen felsőtesttel lökték két, vagy háromágú hosszú nyelű fényes vasvilláikkal a cséplőgép dobja mellé a kévéket a nagy porban és az égető napon. Először fentről lefelé, majd mert a kazal megfogyatkozott, lentről felfelé dobálták a súlyos kévéket, hangosan szidva a kévekötőket. Így alakult ki egy név is a Sukszhani, Bélteken: schuks, az-az lökjed , han I, megvan nekem, svábul. Talán még ma is élnek Bélteken a Sukszhani leszármazottai . A cséplőgép dobja ( egy gyorsan forgó henger alakú vasketrec) mellet egy vájadékban állott az etető és mellette, jobb vagy baloldalt egy kisebb, lenyitható platformon ahová a kévéket dobták szép sorba , a kévevágó, aki a kévéket úgy állította fel, hogy a kalászok lefelé kerüljenek , átadta az etetőnek miközben egy kasszahegyből kialakított görbe éles késsel elvágta a kéve kötelét . Az etető beleszórta a köteget a forgó dobba mely egy érdekes messze hangzó mély "vam " hang kíséretében, mintha  lenyeltek volna valamit, felzúgott, megrántva a transzmissziós szíjat és kicsépelte a kalászokat . Ez volt a legveszélyesebb munkahely . Volt akinek a karjába került, bekapta a gép. Nem volt ritka eset, hogy az etető befullasztotta a dobot  a gép meg lelökte, vagy elszakította a gépszíjat melyet több méter messziről forgatott az erőgép . A búza innen egy sor szitán triálódott át, szelelővel kitisztítódott majd osztályozva került a cséplőgép elején található lefolyókba . Volt ezekből a csatornákból négy, vagy öt is . Eszerint osztályozódott a búza is. Elsőosztályú volt a két első szájadék, aztán a másod, harmad rendű búza, s végül az utolsón törött szemek, burjánmagok gyűltek össze és folytak az alája kötött zsákba. A majorságnak az is jó volt. Itt dolgozott az adminisztrátor a segédjével a pontatorral . Mindkettőnek fontos feladata volt a zsákok megjelölésében, lemázsálásában, a cséplési percent kiszámításában . A mázsára néha tíz zsákot is felraktak glédában. A munkásoknak is beosztásuk szerint meg volt szabva egy mázsa búza kicséplése után hány percentet avagy százalékot kapjanak, mennyi jár a cséplőgépnek magának ( illetve a tulajnak), a gépésznek ( általában a tulaj gépész is volt ) s a gőzkazánnál még tüzelő vagy fűtő is volt aki kicsi kétágú fényes,hosszú nyelű vasvillájával szorgalmasan gyúrta a szalmát a kazán égető terébe, percig sem lankadva, mert a szalma hamar elégett .Ha fogytán volt a tüzelő, füttyjelet adott le a kazán gőzfütyülőjével a szalmahordóknak és azok rögtön kanyarodtak a kazán elé, két hosszú kihegyezett rúdon szállítva egy boglyányi szalmát . Ezeket még Rudasoknak is nevezték . Hogy a lista teljes legyen, volt két törekes melyek zúzott, pelyvával kevert szalmát szállítottak egy dróthálóból kialakított hordággyal  egy bizonyos helyre az asztag mögé, előttük, a cséplőgép másik boltíve alatt dolgoztak a pelyvások, a szájuk elé zsebkendő kötve, védőszemüveggel, mert itt volt a legnagyobb a por. Voltak még hátul a szalmakazal rakók . Még az őröket is búzával fizették .Ezen munkások bérét le kellett fogni a lecsépelt mennyiségből, személyre szólóan nyilvántartani, még ha csak pár napot is dolgozott az illető a cséplőgépnél és kiosztani a részét . Mind ezt egy szimpla kockás füzetben egy árva tintaceruzával, ( azt meg is lehetett nyalni ) számológép, vagy komputer nélkül .  Néha voltak tévedések is, mert egy Bagi Béla( Babos) nevezetű adminisztrátor összezavarta a rubrikákat és azok sehogy sem találtak . Szójárás lett belőle : Úgy stimmel mint a Bagi számlája !

 Bezzeg ha a Baginak csak számológépe lett volna, milyen könnyen számolt volna. A cséplés akár október végéig is elhúzódott amíg cséplőgép végigért a lógeren, de volt idő elég. Mi gyerekek a disznókkal, libákkal, rucákkal naponta kijártunk a lógerbe, mert sok szem került a földre és ezeknek az állatoknak ez maga volt a paradicsom . Nem hiányozhattak a riválisok a kaparászók, melyek bámulatosan ügyesek voltak. Megfelelően nagy szemű rostákkal voltak felszerelve, melyen a búzaszem nem esett keresztül ( Rostásék ). Ezek a frissen elhagyott asztagközön, ahol a cséplőgép azelőtt dolgozott, kaparásztak az ottmaradt mosztalékban . Gyors körkörös mozdulatokkal, pillanatok alatt kiválogatták az ocsút a búzától s akár az aranymosók a homokból az aranyszemcséket úgy válogatták ki a tiszta búzát . Egy szezonban két három mázsát is összekapartak. Jómagam akár négy disznóval is jártam nap mint nap a lógert. Két süldővel és két kicsivel. Azok úgy be voltak idomítva, hogy miután ráálltak az utcán végigfutó szekérkeréknyomra, elől a nagyobbak, utánuk szorosan a kisebbek. Nyargalva mentek ki a szérűre, én meg utánuk loholva a vesszővel. A rucákat addig ostoroztam, amíg átbújtak a hidak alatt, mivel az árokrendszer pont a lógerig vezetett. Így nem zavarták a közlekedést és még fürödtek is . Aztán a következő évben már nem volt nehéz dolgom, mert a rucamama már ismerte a lógerbe vezető vízi utat. Persze ott több magamfajta sráccal találkoztam. Amíg az állatok szedték a búzaszemeket mi azzal szórakoztunk, hogy átfúrtuk a szalmakazlakat. Egyszer annyi szalmát hordtunk ki a kazal gyomrából, hogy szinte fel tudtunk állni a kazal belsejében . Még azt is megreszkíroztuk, hogy a közeli dohányosból száraz dohánylevélből és újságpapírból szivart sodortunk, oszt a szalmakazal belsejében, ahol senki sem látott bennünket rágyújtottunk, vigyázva meg ne gyulladjon a szalmakazal . Mindez egy csapásra eltűnt, mert megjelentek az önjáró arató-cséplőgépek a kombájnok és észre sem vevődött többé az aratás dandárja. Itt is szövődtek barátságok, szerelmek s ellenségeskedések is . Nem véletlenül látta annak idején nagyanyám a bélteki szérűn még az író Móricz Zsigmondot is. Itt folyt el a falu pletykája , melyekből az író akár témát is meríthetett. Pl. az ököritói tűzvész, ahol több fiatal bennégett a csűrben, mert beszegezték a kapukat,"még az Isten se tudjon bemenni" a csűrkapun a mulatságra. Parasztruhás, nagy bajuszú, hamiskás tekintetű bácsika volt, nagyanyám szerint, aki mint rudas lány dolgozott a szérűn és úgy emlékezett, hogy Móricz Zsiga szívesen tartózkodott az ott dolgozó munkások között, velük evett, beszélgetett, vagy eső és műszaki hiba esetén még aludt is a szalmakazalban . Állandóan kérdezősködött és ugratta a fiatalokat, ha pedig valami olyat hallott ami őt érdekelte azt gyorsan egy noteszbe beleírta. Így mondta ezt el nekem a hetvenes években még élő Kajzer Lizi az íróról. Nem sokra tartotta őkelmét,csak valami hobókos, jópofáskodó bácsikának aki előszeretettel szorongatta meg a fiatal lányokat. Nem említette, hogy őkelmét is megszorongatta volna !

   A búza útja ezzel még nem ért végett. Hazaszállították ökrös szekerekkel és ki-ki elraktározta, kiterítette a padláson, vagy hombárba, raktárba, silóba helyezte. A mi búzánkat a gazda akinek dolgoztunk hazahozta a szekerén, leelőlegezve apámmal a következő aratáson való részvételt . A nagy, mázsás parasztzsákokat apám mint a pihét boldogan felvitte kicsi házunk padlására és ott elterítette a frissen, tehénganéval kevert sárral  mázolt padlásföldön. Segítettem én is neki egy kicsi tarisznyával, de nekem attól is inogtak a meredek létrán a lábaim,viszont apám nyomdokaiban kellett járjak. Édesapám avagy, APU, állandóan dicsért közben, hogy akkora fia van aki már megkeresi a kenyerét . Kis idő múlva ,úgy öt-hat hét múlva, egy deres reggelen, mert már rég elmúlt volt Kisasszony napja ( szeptember 8 ),mentünk a malomba. Aznap nem mentem iskolába, mert a malomban a zsákokra kellett ügyeljek  és gyorsan hazaszaladjak ha sorba kerültünk . Darás Jani volt az egyik almolnár akire emlékszem, de ő inkább a korpás részlegen meg a darás kőnél dolgozott, a lisztnél más molnár volt, aki a malom melletti molnárlakban élt családjával együtt (Mára lebontódott) . Időm volt bejárni az egész malmot, a gépháztól a padlásig ahol sok négyszögletes láda-cső vezette a búzát az őrlő gépszekrényekhez. Rengeteg kerék, áttétszíj forgott, kirregett, csattogott, surrogott, hogy bele lehetett szédülni . Az olajütő volt a legvonzóbb része a malomnak. Onnan lehetett egy zseb olajos magot, azt mondtuk a hántolt napraforgó magnak, akár kérés nélkül is venni mindenkinek, senki nem szólított meg . Egy nagybajuszú szumányos ( darócos) boldádi öregember, arasznyi széles fehér kenyeret tartott a kellemes illatú aranysárgán folyó olajcsorgó alá és ette úgy, hogy a bajusza vége is csepegett az olajtól . Végre sorra kerültünk ! Apám, meg ott néhányan, egykettőre beöntötték a garatba az előre pontosan megmázsált, megvámolt búzát, mely fokozatosan elnyelte a fénylő barna szemeket . Azt mondják, minden egyes búzaszemen rajta van a szenvedő Jézus-Krisztus ábrázata és ez így is van , bárki megnézheti . Amikor a garatban mély tölcsér képződött a búzaszemek a garat oldaláról is a mélybe kezdtek csúszni , majd mindet elnyelte az a telhetetlen láda, bedugtak egy pléh subert a garat aljába és a következő ember a sorból beleönthette a búzáját . Volt aki többször is megtöltötte a garatot. Kisvártatva megszólalt egy csengő, mi pedig az otthonról hozott tiszta zsákokat odaadtuk a molnárnak, aki azokat felcsatolta a fémszájadékokra . Megnyitva egy zsilipet a liszt meleg sugárban folyni kezdett a zsákba,melyet a molnár kezét bedugva a zsák nyílásán már-már kéjelegve morzsolgatott ujjai között. Volt egy kisebb zsák, abba gyűlt a finomliszt, egy nagyobb zsák, abba gyűlt a kenyérliszt, egy másik zsákba a korpa. Újabb mázsálás, kiegészítés, után feldobtuk a zsákokat egy éppen mifelénk menő szekérre és haza szállítattuk a friss őrleményt . Anyám eres kezeivel mosolyogva tapogatta a még meleg zsákokat, a kétfajta lisztet a kamarába cipeltette apámmal, a korpát én kivittem a nyári konyhába ahol a moslékos veder és miegymás lim-lom volt . Azt szerre a disznónak adtuk .

Eltelt egy kis idő még és egyik este édesanyám sütéshez készülődött .Egy nagy vájlingba kimérte a lisztet a zsákból,megszitálta a gyúrótáblán és beleöntötte az előre odakészített dagasztóteknőbe, melyet a kanalas avagy a tekenős cigányoktól annyi búzáért lehetett venni amennyi abba belefért.

Tekenőt készítő cigányok !

Előszedte a sokszor nem kis izgalmak árán vásárolt élesztőt,( Lásd: Haraszti Pityu) egy kis cukros langyos vízben összemorzsolta majd a liszt közepébe egy lyukat készített, amelybe a masszát beleöntötte . Óvatosan betakarta liszttel, majd kereszt alakú jelet tett föléje . Odahúzta a tekenőt a spor mellé a melegbe, letakarta az egészet egy fehér vászonkendővel. Ezzel vége volt a kovászolás-nak . Volt úgy is, hogy nem volt elég az élesztő és ilyenkor, megszokásból, mert állandóan amikor kenyeret sütött előkerítette az azelőtti kenyértésztából visszatartott s megszárított kaparékot a kovászt, azt langyos vízben feloldva belekeverte a  lisztbe. Azt mondta, így jobb ízű lesz a kenyér . Volt úgy, hogy ha több élesztője volt, meg ne romoljon , nedves korpával összegyúrta és a szárító kasra felaprózva a napon megszárította . Ezt komló-nak nevezte és ugyanúgy alkalomadtán bekovászolta. Ezzel a foglalatossággal késő éjszakáig elbíbelődött, még foltozott, varrt valamit az ötös petróleum lámpa gyenge fényénél s aztán lefeküdt ő is. Ezt én nem is igen láttam, mert rég aludtam már. Reggel korán arra ébredtem, hogy döng bele a hely, mert anyám akkora erővel dagasztott a konyhában. Az éjszaka folyamán a kovász megnőtt, néhol át is tört a lisztkupacon és habozva folyt a tekenő szélei felé. Meleg sós vízzel  kellett elegyíteni a lisztet, majd addig gyúrni, dagasztani, forgatni, dömöckölni a kenyértésztát amíg "izzadni kezdett a plafon". Ez azt jelentette, addig amíg a dagasztást végző személy homlokán izzadtságcseppek jelennek meg. Nem volt ritka, hogy bele is cseppentek a tésztába. Amikor a massza kezdett leválni a kézről  meg a tekenő faláról, befejeződött a dagasztás nehéz művelete. Várni kellett vagy egy fél órát is amíg a melegben meg kell és felemeli a ráterített leplet. Aztán jött a kenyértészta kiszakítása a szakítókosarakba. Ezalatt apám már kint tüsténkedett és fűtötte a kemencét rőzsével . Elsőosztályú tüzelőanyag volt a tavasszal lemetszett és a nyár folyamán megszáradt szőlővenyige. Vékonyabb elhasznált karók is kerültek a tűzbe . Addig kellett fűteni a kemencét amíg a szénvonó alatt szikrázni kezdett a kemence cigány téglából készített alja. Ekkorára már a kenyereket kiszakították és a gyékényből font szakítókosarakba ( a bélteki piacról lehetett ilyen kosarakat venni ) , felsorakoztatták a kemence mellett bevetésre készen . Minden szakítókosárban fehér, vagy a házra jellemző csíkozással szőtt szakítókendő került, abba tették a megkelt kenyértésztát. A parazsat a szénvonóval( egy, két méter hosszú nyéllel ellátott háromszögű fadarab) kihúzták a kemence szája elé és a kenyérvető lapáttal szép sorjában bevetették a kerek formájú kenyértésztát a forró kemencébe. Becsukták a fekete kemenceajtót, melyet néha vasporral vixoltak és be is támasztották a szénvonóval, nehogy véletlenül kinyíljon.  Másfél óráig senkinek sem volt szabad oda bekukucskálni . Nem ritkán lángost is sütött anyám . A kenyértésztából egy nagy palacsinta alakú darabot alakított ki, azt ráhelyezte a kör alakú bevető lapátra, megkente egy sárgájával együtt felvert tojással . Ehhez a művelethez egy liba vagy rucatollakból készített pemzlicskét használt. A lángost megszurkálta egy evővillával, füstölt szalonnadarabokat is hintett rá és berakta a forró kemence előterébe . Húsz perc-fél óra múlva kész volt a finom lángos, melyet természetesen úgy melegen széttéptünk és megettünk.

A nyárfatekenő faláról lekaparta anyám az itt-ott rátapadt kenyértésztát, gomolyába gyúrta, majd egy tiszta lapítódeszkára a kályha közelébe rakta, hogy ott megszáradjon . Külön fehér kicsi tarisznyája volt, ahol ezt a száraz kovászt tartotta.

Nekem is izzad a plafon mire ezeket leírtam és a búzamagból hosszú, viszontagságos úton kenyér lett, amit a dolgos béltekiek nagyon megbecsültek . A szép nagy kenyeret mielőtt felvágták volna, ájtatos, komoly arcot vágtak, majd késsel a kenyér aljára keresztet karcoltak. Nem lehetett kenyérdarabokat látni úton, útfélen elhajigálva,vagy a szemétbe dobva . Kenyérdarabot rugdosó parapács ( kényeske, hiperaktív) unokák sem voltak, minthogy nekik nem tetszik a zsíros "deszka". A kenyér valami magasztos, isteni eledel, amit valami csoda folytán nehéz és hozzáértő munkával hoznak létre manapság is. Ezt ma már sokan nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni. A kenyeret Bélteken meg is szentelték a templomban , az Új kenyér ünnepén ( Augusztus 20. ). Ahogy a bort is úgy a kenyeret is megköszönte a Jóistennek és megszentelte a pap. Abból a szentelt kenyérből még az állatok is mindig kaptak egy darabocskát.                                                 Volt egy időszak amikor az iskola mögötti sikátorban pékség is működött az Albert-féle házban. ( Az Albert jelentette fel apámat amikor megszökött a háborúból- lásd, Nagy Sándor.) Nem még kellett vesződni a kemence kifűtésével, mert itt alkalmazott szakember, pék, dolgozott és órarend szerint fogadta az otthon szakítókosárba tett kenyértésztát . A kenyerek tetejére a tulajdonos nevével ceruzával írott papírfecnit, jelet ragasztottak ( kicsit megvizezték, vagy megnyálazták és odaragasztották , majd a kész kenyér alján keresték meg amikor megsült) . Délután adott órában haza lehetett vinni a kihűlt kenyereket és a sütés alig került néhány lejbe. Sokszor elnéztem a pékek munkáját . Izgalmas volt ahogy elkezdték fűteni a kemencét. Előbb egy hosszú nyelű kormos vesszőseprűvel kiseperték a kemencét. A kemence elején egy erre alkalmas kis ablakba drótketreccel védett villanykörtét tettek.Ezt használták a bevetésnél és a kenyér kivételénél is. A veszőseprűre vizes rongyot tekertek és áttörölték az egész sütőfelületet. A kemence elején volt egy hordóalakú motorina tartály mely összeköttetésben volt egy lángszóróval. Ezt beindították és megfelelő ideig fűtötték a kemencét. A pékség kéményén kiáramló bodros füst jelezte, hogy lehet vinni a kenyértésztát. Amikor a kemence hőfoka a kívánt fokra emelkedett és ezt a vonókanállal megpróbálta a pék ( szikráznia kellett a samott tégláknak ha végighúzták a vonókanalat) kezdődhetett a bevetés a bevetési gödörből. A pékek fehér ruhában dolgoztak és igen gyakran törölték izzadó homlokukat. Itt készültek a taligakerék nagyságú kenyerek, melyre méltán voltak büszkék a béltekiek .( Slángen Stefi bácsi is ilyet evett "szarnak valónak".)  Később oda fajult a dolog,hogy csak lisztet vittek és annak megfelelően kapták a " házikenyeret". Azt mondták, hogy a pék jobb ízű kenyeret készít, ért is hozzá, korán sem kell kelni, élesztő sem kell, dagasztani sem kell és fa sem szükséges. Tréfából azt is mondták, hogy a pék lábbal dagaszt, azért jóízű a kenyere, majd megjelentek a dagasztó gépek. Pénzért az is kapott kenyeret aki nem vitt lisztet, aztán se fánk, se fánk, megjelent a kenyér az alimentárában, a pékség bebukott és mindenki azt kapta ami van s néha még az is hiányzott a szocializmusban !!

Dr. Nagy Antal, 2009.05.09.

A BÚZA.