SÁROZÁS.

          Jut eszembe, hogy a Péter Tóni-féle betonlépcsőkön mennyit Sároztunk.  Ez egy egyszerű játék volt, s általában nadrágolással végződött majd mindig az anyám részéről, mert nyakig besároztuk magunkat mi is, hát még a fess, fehér inges, vasalt nadrágos Szatmár városi Bakonyi ivadék a Zajzon Csabi milyen verést kapott a nagyanyjától, mikor nyakig sárosan hazaállított. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy egy bog sárt kapartunk ki az állandóan nedves Mucuka Marci-féle árok martból (ahol egyszer majdnem vízbe fulladtam ),vigyázva bele ne essünk a mély vízbe. A sárt a lépcső sima betonján meggyúrtuk, aztán egy meredek falú tálacskát készítettünk belőle . Beleköptünk a közepébe és körkörös újmozdulatokkal kivékonyítottuk az alját, vigyázva, hogy oda ne ragadjon a betonhoz . Óvatosan a tenyerünkre vettük, majd Hú hú Péter, Hú hú Pál , olyat lövök mint egy tál !( a Péter Tóni fiát véletlenül Péter-Pál-nak hívták, vagy Öcsinek ) kiáltással, a szájával lefele fordítva odacsaptuk a tálacskát a sima betonlapra. A tál feneke hangos rittyegés közben kilyukadt. Ezt játszottuk naphosszat, mikor csak egyéb dolog nem akadt . Az odavert és kipukkadt tál fenekén összeszedtük a sárdarabokat, az volt a zsír . Összegyűjtöttünk lassacskán annyit amennyi elég volt egy új tálacskának ,az elkészítéséhez, az volt aztán az igazi lőcsölni való anyag. Azzal garantáltan lehetett lőni nagyokat . Játék végén a nyersanyagot eldugtuk a lépcső alá. Másnap folytattuk, ha egyéb elfoglaltságunk nem volt, mert akkor tájt egy gyermeknek ezer dolga akadt a háztájiban. Rucáknak, libáknak, disznóknak nagy mennyiségű gazt kellett a hátunkon hazacipelni a mezőről, sokszor tolvajoknak néztek bennünket,  kiürítvén a zsákot. A libák, rucák nagyon szerették a megvágott napraforgólevelet, meghintve egy kis korpával, máléliszttel. Zsenge gyerekkorunktól fogva kivettük részünket a mezőgazdasági munkákból mint: Kapálás, kötözés, szüretelés, permetezés a szőlőben, répaegyezés, málékapálás- szedés-hántás, paszulyszedés-csépelés, aratás, marokszedés, kévekötés, keresztrakás, ( nektek még nem fáj a derekatok-mondták) stb. Később szüleink helyett s velük is félnormáztunk a kollektívben; kendervágás, cukorrépa szedés, krumpliszedés, málészedés, szénagyűjtés, cséplésnél segédkeztünk, mint pelyvások, törekesek, mázsálók (azt már csak  középiskolás koromban ). Segédkeztem apám mellett a kerékgyártóműhelyben s anyám mellett mint varró inas ,endliztem, szegélyeztem, varrtam is a kis Singer gépecskéjén. Főzni is tudtunk, rántást kavarni, ételt készíteni, nem csak krumplit hámozni meg rántottát csinálni. Hetedikes koromban húsz méter rongyszőnyeget szőttem, laskát is gyúrtam, krumplis nudlival s a kútban lehűtött dikemil-el (savanyú tej) vártam haza megfáradt szüleimet, de rengeteget is olvastam .Sokáig volt egy kútnak való betonkarika a kerekesműhely közepén,oda beraktam egy kisszéket s elkalandoztam a Verne Gyula könyvekben .Hallottam, hogy keresnek ,"hova tűnt az a büdös kölyök," meg; "semmi hasznát sem lehet venni", de olyan érdekes volt az olvasmány, hogy nem akaródzott a kuckóból kimászni .Nem létezett akkor az időrabló televízió, meg  a komputer, mobiltelefon, tabletta, stb.

             A sározás előjátéka lehetett a vályogvetésnek meg a fazekasságnak , melyhez a béltekiek is értettek . Itt ott, alkalmas helyeken ahol megfelelő volt a nyersanyag ( Paptagja ) tele volt  a mező hatalmas gödrökkel, melyekben meggyűlt az esővíz . Itt készült a vályog, melyet házépítésre használtak . Melegebb a téglaháznál és ha árvíz nem éri ami ritkán, de előfordult Bélteken is ( még az árkokban is halakat fogtunk ), akkor hosszú évekig állnak a belőlük rakott falak .

         Sok dolgos cigány ember nyáron több száz vagy akár több ezer vályogot készített és rakott glédába. ( A mi bélteki házunkhoz 65-ben nyolcszáz vályogot vettem a tanítói pénzemből ) A művelet egyszerű, de fáradságos munkát igényel . Korán reggel egy éles kapával sikálva vágják az agyagos földet, kiválogatva a nagyobb köveket kavicsokat, összetörve a nagyobb rögöket . Porítás . Vedrekkel vizet hordanak a több mázsányi porított földre, majd lábbal s kapával könnyen gyúrható masszává tapossák azt. Néhol pelyvát vagy töreket is szórnak a sárba . Ez száradáskor megakadályozza a végtermék megrepedését . Ebből a masszából talicskával a keverőasztalokhoz viszik a sárt . Ezek az asztalok magas ( 90-100cm )  keskeny, hosszú, négylábú szerelékek . A vályogkészítő keretet erre helyezik és a meggyúrt sárból egy akkora darabot szakítanak ki mely kitölti a keretet. Két ököllel belegyúrják a sarat a keretbe, megfelelően nedvesítik egy vízzel teli vederből, majd egyenesre simítják a képlékeny masszát. Rátesznek egy  fogantyúval ellátott fedelet s egyetlen mozdulattal, de óvatosan tartva a formát a szárító placcra viszik. ( Ez egy sima , lapos, vesszőseprűvel megsepert, lehomokozott terület.) Itt a nyers vályog szigorú alakzatban lerakva, napenergia segítségével napok alatt megszárad . Nem volt kívánatos ilyenkor egy marhacsorda, disznókonda, vagy rosszalkodó gyerekek átvonulása, vagy ne adj Isten egy nyári zápor, többnapos eső . A csontkeményre száradt vályogokat egy hét múlva jellegzetes szellős glédákban élére rakták. Tetejét szalmával betakarták . Ha téglát akartak égetni, akkor speciális piramisokat vagy kemencéket raktak s fával több napig tüzelve pirosra égették . Ez a cigány tégla. Több ilyen építőanyagból készült ház van ma is Bélteken, de a vályogház sem ritka . A vályogházak alapjába is több sor téglát raktak le ( cement nem volt ) majd bizonyos magasságban, ahova a nedvesség már nem ért fel, rakták a vályogfalat . A kéményeket aztán ismét csak téglából rakták fel . Kötőanyagnak egyszerű agyagos híg sár szolgált s nem mészmalter mint a téglaházaknál . A cigány téglából rakták a kenyérsütő kemencéket, kandallókat. A Bélteki pincék boltívei is ilyen téglából készültek . Vannak akár száz méter mély pincék. is. Annak idején nem volt divatos az emeletes pincegádor úgynevezett korhelylakással . A vásártéri pincesoron csupán két emeletes pince volt . Ezekben lakók is voltak . Bálintfy Ottó tanár úr is ilyen emeletes pince gádorban nevelkedett miután Bobotáról Béltekre jöttek. Az ő pincelakásuk a vásártér felső jobboldali sarkában  volt . Onnan járt iskolába. Egyszer meglátogattam és eljátszadoztunk a faépítmény körül, csak a hazatérésnél volt baj, mert úgymond: Hol csavarogtam ? 

Egy egész háznak sárból való készítése is dívott, amikor a szalmával kevert sarat deszka kofrácsok közzé gyúrták, vártak amíg megszárad és csak ablakot, meg ajtót hagytak rajta. Volt olyan sár ház is aminek a fele a földfelszín alatt volt .

Egyik nyáron két gyerek is meghalt a vályog vetés helyszínén. A kitermelt föld helyén gödör keletkezett, meggyűlt a víz és ott pompásan lehetett fürödni. Ez a két fiú is a Téglaszín elejéről így tett, amikor egy mérges felleg közeledett a helyhez és dörgött, villámlott, majd eleredt a nyári zápor . A gyerekek a vályogvető asztal alatt kerestek menedéket. Apámmal és még másokkal is a kollektív műhelyben voltunk a Pap tagjában, nem messze a vályogkészítő telephez . Egyet nagyot villámlott, kék lett minden a műhelyben is és rögtön irtózatosat csattant. Na ez közel volt mondták a jelenlévők . Azután hallottuk, hogy két suhanc gyerek lett az áldozat. Ott találták meg őket az asztal alatt összekapaszkodva, meghalva ! 

A vályog.

7

Dr. Nagy Antal , 2009.05.01.